Anyánk és apánk,
Fellegként tornyosult fölénk
Kiskorunk idején.
Bátyám és én a két legény,
Még nem tudtuk,
Hogy az életet futjuk.
És mert oly korban éltem én,
Még megadatott nekünk könyv és regény,
Kalandok sora sorakozott,
Felsorolnám, ha nem lennék kissé szórakozott,
De a felejtés megbocsátó szele fúj,
A Nap mindennap felkel és hozzám búj,
Igy csak tört emlékekről mesélhetek,
Hogy multak el számomra fontos életek,
Kik egykor oly magasnak tűntek,
Megöregedtek, összetöpüörödtek.
Az idő felettük is átszaladt
Vasfoga Őket sem kímélte.
Egy-egy szép napon a  lélek megélte
A halál hívó szavát,
És nem szólíthatom többé anyát és apát.
Tudom ez mindannyiunknak
A sorstól jár,
A virág kinyílik, ha jő a nyár.
De Ti kiknek élnek még a szüleik,
Szeressétek Őket, legyenek dicsők a neveik.
A két ember ki arra szövetkezett,
Hogy feléd nyújt segítő kezet,
És ha érzitek, hogy közelít a vég
Vigaszul legyen szeretetből a stég,
Hol szülő és gyermek fölött tiszta az ég.

Székesfehérvár, 2007.05.22.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés