Poéta vagyok én, forró tüzek földjén,
Hol a Föld alattunk háborog,
Befoltozni lelkeket,  itt biz’ nagy dolog.

Üres szavakat csépelnek terek mentén,
Foltot keresnek a régi mentén.

Új kabát készül most, a szabó szűkre vette,
Ha felhúzod feszül a teremtette.

Levetnéd, de nem megy , pont reád illik,
Nincs rajta kijárat, sehol sem nyílik.

Ilyen most a Nemzet, kétfelé is menne
Igazáért mindkét oldal, bármit is megtenne.

Gyanakvó szemekkel, nézik egymást újként
A Pokol tüze nem áraszt magából ennyi ként.

Barátját az ember most meg sem ismeri,
Nem veszi észre, hogy más szennyesét meri.

Ilyen manapság, errefelé élni,
Magyar most tanul önmagától félni.

A szeretet szavát mélyen elfeledték,
Szakadnak a gúnyák, szakadnak a menték.

Hiába közelegnek a Forradalmi napok
Most a térért folyik oktondi adok-kapok.

A világ árgus szeme hiába is bámul,
A zűrzavarba a Föld is belekábul.

Követjük most vakon, azt akit csak lehet,
Hiába süt a nap, hideg a lehelet

Székesfehérvár, 2006.10.20.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés